Vannak ők, és vagyok én… a kettő között hatalmas szakadékkal. Életem nagy része abból állt, hogy megpróbáltam átmászni hozzájuk, vagy legalább takargatni, bagatellizálni a fényévnyi távolságot, ami elválaszt tőlük. Volt – nagyritkán – , hogy büszkén kiálltam a szakadék szélére, és belekiabáltam a semmibe: nem félek tőletek! Ilyenkor hatalmas szél támadt, és pillanatok alatt a mélyben találtam magam…
A tagadás és a kényszeredett asszimiláció egyaránt tönkreteszi az embert. Próbálsz beállni a (torna)sorba, és folyton kilógsz valahonnan… a világon csak Prókrusztész ágya létezik: ha hosszabb vagy, levágnak, ha rövidebb, kinyújtanak. És beledöglesz, mert valakik ropogós gerinccel szereltek össze. Konklúzió? Nincs. Elégtétel? Az csak az ókori görög mitológiában van (néha): Prókrusztészt is a saját módszerével ölték meg.